Hiány

A hiány makacs jelenség, mindig hiány marad. Mert a mozaikkép hiányzó darabkáját csak azzal az eggyel lehet pótolni, ami pontosan odaillik. Felesleges időtöltés és energiapazarlás minden más próbálkozás. És soha nem jutsz a végére. Csak ha egyszer szembenézel magaddal, ha elismered, hogy más megoldás nincs, mint a hiányzó darabot a helyére tenni. Csak egy elhatározás, csak egy mozdulat. És akkor kezdődik az életed.

/Csitáry-Hock Tamás/

Ui: A kép, szerzői jogvédelem alatt áll, a szerző engedélye és tudta nélkül nem másolható.

A tánc

A tánc a mindenség lelke, minden mozog, minden forog, nincs megállás. De az örök mozgásnak rendszeres szabályai vannak, üteme van, a lélek adja.

/G. Hajnóczy Rózsa/

Ui: A kép, szerzői jogvédelem alatt áll, a szerző engedélye és tudta nélkül nem másolható.

Seholhelyem

Nem teszlek szóvá, kár a szavaimért,

helyed bekerítetlen, néma táj vagy,

kusza jeltömeg minden sorod, kedves,

kinn és benn ugyanaz, sáros a lábam,

Sehová sem jutunk, fárasztó veled

menni, céltalan, minek és hova még,

adj valamit olvasni magad helyett,

keríts be, használj le csontokig, beszélj

szótlanul, lesz az éjszakának

így is kifutása,

igyál velem, korsó vagyok, felejtés

vize, harang, mégis kellesz, ha várlak.

Amit adni tudsz, az így határtalan,

ha voltunk is, tépett vonal a falunk,

szemünk nem értelmez már megint semmit,

van, hogy létezünk, és van, hogy csak vagyunk.

/Mirtse Zsuzsa/

Ki hív

Szép a délután
De mik ezek az árnyak
Hang nélkül ki hív

/Zalán Tibor/

Újévi imádság

Hiszek benne

Hiszek benne, hogy úgy fogom szemlélni ezt az új évet, mintha a következő 365 nap most peregne le először a szemem előtt - meglepetéssel és csodával fogom nézni a körülöttem lévőket, örömmel fedezve fel, hogy mellettem vannak, s megosztozunk a szeretet nevű valamin, amiről ugyan sokat beszélünk, de kevésbé értjük.

/Paulo Coelho/

Zenit

Remeg a gyertya lángja,
dereng a fény a borban.
Elülök itt magamban,
mélyen a férfikorban.

Zenitre áll a csillag,
így őrködik felettem.
Bor olvad szét a számban,
ő mosolyog helyettem.

Remeg a félhomály kint,
töltök magamnak újra,
mosolygok már a semmin,
mosolygok rá a múltra...

Megcsillan a csillag a borban,
megremeg a semmi lángja.
Lépéseket hordoz az éjjel,
valaki jár, de senki se látja,
valaki jön, de senki se várja,
valaki elmegy, dereng a válla,
átdereng az éjhomályba...

/Zalán Tibor/

Cukor

A karácsony előtti napon, akkor, amikor a cukrokat szoktuk felkötni, akkor derült ki, hogy idén nem jöhet keresztapám és nem hozhat németből szaloncukrot. És minálunk nem lehetett sehol szaloncukrot kapni, és kockacukrot se, és savanyúcukorkát se, és kristálycukrot se, és porcukrot se, pedig ha kockacukrot vagy savanyúcukorkát lehetett volna, akkor azt becsomagolhattuk volna szalvétába és sztaniolba és csinálhattunk volna szaloncukrot saját magunknak és feltehettük volna azt a fára, a kristálycukorból meg a porcukorból meg főzhettünk volna karamellát vagy pergelt cukrot és becsomagolhattuk volna színes papírokba és felköthettük volna a fára, de egyik se volt,

Elolvasom »

Véletlen

csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten

kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem

koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem

fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten

depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben

könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem

vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen

/Lackfi János/

Lacika

Gyermekgyógyász - mondta a haverom, hogy a faterja gyermekgyógyász, ráadásul fõorvos egy svábhegyi gyermekklinikán. Pár év, és õ lesz az igazgató. Ez mindenütt így szokott lenni. Reggel bemegy, este nyolc, mikor hazaér. És egész nap ott a gyerekek. Estére már teljesen utálja a gyerekeket. Mert az neki a munkaanyag. Egy kõmûves se bírna betongerendákat meg nyolcas téglákat nézni otthon a konyhában. Utálja persze õt is, mármint a haveromat a faterja, és a húgát, mert más gyerek nem volt a családban. Meg az anyjukat, aki megszülte ezeket a kölköket, akik csak a munkát juttatják az eszébe. Hogy értük megy be dolgozni - mondta, kiabálta a konyhában -, mert vannak. Értük gyûlöli meg a gyerekeket. A saját fiát és a saját lányát, a saját lánya és a saját fia miatt.
A haverom húga persze mindig sírt, hogy a haverom papája nem szereti õt. Az asszony meg pánikos lett. Esténként mondta, hogy ver neki száznyolcvanat a szíve és légszomja van, nehogy a férfi le akarjon feküdni vele. Vagy éppen, hogy akarjon. Mert már évek óta amúgy sem. Egy darabig havonta. Aztán végképp elmaradt. Az asszony szép volt. Alig múlt harminchat.
/Háy János/

A teljes mű itt olvasható!

Berlini évszakok: Tél. A zegzugok

Idén Berlinben korán kezdõdött a tél, november második hetében. Ténfergek az Állatkert peronján, várom a kilences metrót (fél tizenegyig tíz percenként jár, attól kezdve fél egyig húsz percenként), és nézem a falat, mármint az állomás falát. Ezen a falon pingvinek, zsiráfok, elefántok és leopárdok vannak kirakva, mindnyájan fekete csempébõl (ha ugyanis innét felmennénk a Hardenberg térre, tízpercnyi gyalogséta után csakugyan eljutnánk az állatkert, az igazi állatkert bejáratához). Van továbbá egy vetítõlap is a falon, és ez a villódzó négyzet hetek óta azt mutatja a kilences metró utasainak, hogy: itt a tél. Elõször is, megjelenik rajta az idõjárás. Németország egy nagy, zöld síklap; kicsit olyan, mintha valaki a spenótos tésztát gyúrás közben ottfelejtette volna a deszkán. Ezen a spenótos tésztán városnevek tûnnek fel, mindegyik mellett a hószállingózás jelei mutatkoznak, s a várható hõmérsékletet nappalra egy-, éjszakára kétjegyû számok jelzik, természetesen mínuszjellel. Ebbõl aztán tényleg lehet már tudni, hogy itt a tél.
/Márton László/

A teljes változat itt olvasható!

Kávék és Évák

Kávék és évák. Ez a cím jutott eszembe, mert a kialvatlanságtól üres nyelvjátékokat forgat az agyam, egy részeg dizőz dúdolja bennem, hogy ávé, kávé, te véka kávé, béke velem, tevékeny béke, kávé kéje, jé, te ká, te vé, nem tart soká végtelensége, de mint a tengeré, mély, ringj hát, hajó, ó, a kávé be jó – satöbbi. Órák óta nem ittam kávét, a legutolsót késő délután, és meg is látszik rajtam, nem fog az agyam, leírtam mindezt, hogy demonstráljam, mit tesz a kávémegvonás, és most megpróbálom elképzelni, milyen volna, ha ittam volna kávét, megpróbálom mesterségesen megteremteni a kávé illúzióját az agyban.
Kosztolányi Dezső (az emlékező feleség szerint) rengeteg kávét ivott, erőset és feketét – én csak napi kettőt, esetleg hármat, de egyet mindig és feltétlenül. Nem indulhat nélküle a nap, kapaszkodom a csészébe, az álmomat kavargatom a fejemben, amíg teljesen szét nem oldódik bennem az íze, nézek bele a semmibe, ahogy a képeken a költők bámulnak a világra klasszikus bambasággal, és hagyom a kávét megtörténni bennem – és igen, egyszer csak átkapcsol valamit, ha nem is turbó, de legalább döcögőképes fokozatra; engem nem írni segít sajnos, mint Kosztolányit, hanem csak élni, vagyis úgy élni, mint ahogyan úgy általában szokás: segít kakaót készíteni a gyerekeknek, kicsit összekapni a lakást, megtalálni a kisollót, feladni a cipőt, befizetni az ovis ebédpénzt, bevásárolni, főzni, ilyenek. Kávé nélkül beleragadnék abba a féléber, sokfelé tapogatózó, álomi kreativitású, de azért valóságidegen állapotba, amilyen nálam és bennem a vízalatti reggel: álomi suttogásoktól pattogó fül, alacsony vérnyomás nehéz iszapja, képzelgés hínárja, beleolvadás a nagy közös tudatalattiba, ahonnan csak egy másik, vérsötét folyadék emel fel a csésze fordított búvárharangjával.
Azt szoktam mondani, hogy én voltaképp nem is szeretem a kávét – éppen csak nem tudok élni nélküle. Pedig a jó kávét szeretem, ha néha hozzájutok, az erős, jószagú, kíméletlen (lehetőleg arab) kávékat, a frissen darált mag keserédes illatát, a forró és vad zamatot, amihez néha jól jön egy pici kardamon, a kicsi csészéket, a szertartást, a csipketerítőt, a süteményt, a beszélgetést egy cukrászda cirádái közt vagy egy kávézó napernyő csíkozta teraszán. De amit mindennap iszom, az csak éppen hogy tisztességes kávé – jó minőségű alapanyagból ugyan, de a féléber kóválygás lélektelenségével összekotyvasztott, életbe mentő ital, lehetőleg jó hosszú, hogy minél tovább tartson a valóságba való visszazökkenés. Ráadásul nem is fekete, mert tejet is töltök hozzá, amíg „Eliot-színű” nem lesz, ahogy a kollégiumi szobatársnőm mondogatta volt anno, a Faber and Faber-féle Eliot-verseskötet fahéjszín barnaságára utalva. Néha tejszínt teszek bele, de ilyenkor, ha egyáltalán képes vagyok már gondolkozni, gyakran eszembe jut egy másik mondat, egy Ed McBain regényben olvastam, valaki megvetően mondja: „Are you a sugar and cream cop?”, ami nagyjából annyit tesz: „Hát miféle rendőr maga?!”
Kortyolgatom hát szorgosan a valóság rendjét őrző kicsit sem méregerős italt, és csak néha szomorkodom rajta, hogy már megint a Darth Vadert megszégyenítően hergő-hörgő, amerikai kávét készítő gépezet szörcsög a konyhában, mert elromlott a presszókávét készítő masinánk, melyből pedig olyan remek kapucsínókat szokott készíteni életem kedves társa, előmelegített tejjel és gondosan, kézzel felvert tejhabbal, csokiszórással, ráérős nyugalommal – őt nem kótyagosítják meg az álmai, reggel is megadja a módját mindennek. Én csak a hatásra vágyom – ő a szertartásra.
Már csak a kávé emléke is élénkít – tartozom hát azzal, hogy valamiképpen elvarrjam a mondandómat, hogy mi is akkor voltaképp a kapocs a kávék és az évák közt. Nos hát megvallom, hogy nemcsak az álmosság üressége pörkölte ki belőlem ezt a szójátékot, de valami mélyebb, álomi logika is, amely önigazolást keres, vagyis mentséget a puszta lustaságra: olvastam én egyszer egy női lapban, hogy egy amerikai celebritás, akiről egyébként semmit nem tudok azon kívül, hogy létezik, vagyis nem is maga a celeb, de az ő áldott emlékezetű nagymamikája, azt állította egyszer, mit állította, határozottan kijelentette, hogy a kávé – vagyis hát, kaliforniai családról lévén szó, a jeges kávé – szépít. Szó, ami szó, a híres ifjú nő szépnek éppenséggel elég szép – hátha éppen a kávéja teszi? Micsoda remek módszer! Ide vele! Eliot, Darth Vader és a tejszínes rendőr mellett ezért e bájos és teljességgel érdektelen híresség is eszembe szokott jutni a kávékortyolgatás bambuló, emléktörmelékeket forgató ürességének pillanataiban – mert hát lám, lám, nemcsak a csészébe kapaszkodom én itten sápatagon s karikás szemmel, hanem igenis, aktívan és ellentmondást nem tűrően, mi több, sportosan és elegáns derűvel, szépítkezem.
Hiúság, kávé a neved.

/Szabó T. Anna/

Hála-változat

Arany színekben játszó szén szavak,
Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
Kormos Vas bongna, izzana a rács,
mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-
J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.

/Tóth Krisztina/

Ha bántanak.

Sose bánts senkit, mert azzal a hatalmába kerülhetsz. Elmondom, hogy értem ezt. Nem úgy tanácsolom ezt neked, mint aki képes rá, hogy ne bántson meg senkit. Ellenkezőleg. De ma már, amennyire csak tudom, fékezem magam. És nemcsak azért, mivel beláttam, hogy ha bántásra sértéssel felelek, csak a gyöngeségemet bizonyítom - félelmemet, hogy talán nem tudom a választ az életnek egy hozzám intézett kérdésére, amitől pánikba esve, a problémát a másik felől érkező sértésnek és sérelemnek érzékelem, és a bennem keltett indulatot hajítom vissza, válaszul -, hanem azért is óvakodom attól, hogy megsértsek bárkit is, mivel beláttam, hogy akire haragszom, annak ezáltal hosszú időre a hatalmába kerülök. Akkor is, ha ő ezt nem tudja. Igazságtalanságot követek el vele szemben, s ezzel viszonyba lépek vele. Alárendelt viszonyba kerülök. Nem elég, hogy a sérelemmel, amelyet nekem okozott, kéretlenül is az adósa lettem, de ráadásul növelem is adósságaim számát, azzal, hogy gyorsan vissza akarom adni a kölcsönt. Ezzel a lépésemmel nem neki, hanem az igazságnak válók adósává. Olyan értelmetlen eljárás ez, mintha valaki, akit azzal gyanúsítanak, hogy felgyújtotta a szomszéd falut, válaszul, kétségbeesésében felgyújtja annak a házát, aki őt a szomszéd falu felgyújtásával megvádolta.

 Az igazságtalanságot nem lehet törleszteni

 A törlesztéssel csak növelni lehet. Beleőszültem, mire megértettem ezt az igazságot. Kisgyerekek, akik még egyáltalán nem képesek uralkodni az indulataikon - aminek részben idegélettani okai vannak (csecsemőkoruk hányattatásai során rászoktak, hogy inkább a primitívebb, a hüllővilágból hozott, máris kész középagyukat használják, mint a gondolkodó, de még éretlen, fejlődésben lévő homloklebenyüket) -, úgy gondolhatják, ha azt okozzák a másiknak, amit az nekik, azzal „visszaadták a kölcsönt". Te azonban már nagy vagy, felnőtt vagy, Olvasóm, én képzelt gyermekem, fontos lenne belátnod, hogy sosem tudhatod pontosan, a másikat mi kényszerítette arra, hogy fájdalmat vagy kárt okozzon neked. Ha képes vagy abból kiindulni, mikor azon tűnődsz, miért bánt valaki - ha már képes vagy tűnődni ezen, ahelyett, hogy visszaütnél, ez fél győzelem már. Magában véve is -, hogy az illető ugyanabból az anyagból van, mint te, fájdalmak és kétségek bombázzák, és szenved, mert be van szorítva a körülményei közé, éppúgy, mint te, ha tehát ezt veszed alapul, mindjárt esélyed támad jóvátenni azt, amit a másik igazságtalansága okozott. Hogyan?

Aki nem áll bosszút, szabad marad

A bosszúálló maga is vétkessé válik. Elcsábul, azt teszi, amit az ellensége, vagy aki bántotta, előír a számára: „visszaadja a kölcsönt", tehát utánozza a támadóját. Az ellene vétőhöz kezd hasonlítani. Támadóm a szolgájává akar tenni, vele kellene foglalkoznom ezután. Persze, ha mindegyre lenyelem a dühöm, ellenségem akkor is nyert: előbb-utóbb gyomorrákom lesz. Ha arcul ütöm, úgy meg hitvánnyá leszek. Ha olyan leszek, amilyen ő, akkor elérte a célját. Nincs más választásom, mielőtt bármit tennék, meg kell értenem, hogy mi mozgatja őt, mikor ellenem uszul. így úrrá lehetek a baj felett, amit okozni nékem a legfőbb szándéka. Ez olyan, mintha bravúros ügyességgel, mindössze az eszemet használva lefejteném magamról azt a bilincset, amellyel, amíg aludtam, összekötözték a két kezem.

 Ha bántanak, ess gondolkodóba

Támadód valójában szívességet tett azzal, hogy beléd mart. Tette híradás: valamit nem látsz, nem értesz, ezért nem is helyezed el megfelelően magadban, vagyis a világban. Kiváltottad ellenszenvét, netán a dühét is lényednek valamelyik vonatkozásával, amit ezek szerint tehát nem tartasz kézben eléggé, különben nem sértenél vele mást. Másfelől viszont az, hogy támadó indulatot váltasz ki belőle, áldozatos érzékenységének a bizonyítéka. Reagál rád. Voltaképpen hálásnak kellene lenned érte, hogy tükröt tart eléd. Ha nem igaz is, amivel vádol, valamiképpen jellemző rád. Ellenséged nélkül semmire se mennél. Ő miattad „veri költségbe magát", hibázik, akár tudja, akár nem: kárt okoz magának, bánt egy másik embert, holott az semmire se jó, ha csak arra nem, hogy annak a révén, amivel bántani akart, te megtudj valamit magadról, amit különben, e lecke nélkül nem vehetnél észre. És aminek úgy látszik, most van itt az ideje. Nem az ő hitványsága értékes, hanem amit általa te magadról megtapasztalsz. Neki ezt persze nem kell mondanod. Úgysem értené. De a felkínált bilincset és láncot ne fogadd el, ne játszd el a rád osztott szerepet: ne ítélkezz, ne mérkőzz! Gondolkozz. Maradj szabad. Ennél nagyobb győzelem nincs.

 Ordítani kell

Az indulatot persze nem szabad lenyelni. Lehetőleg azonnal ordítani kell. Bele, egy párnába. De teli torokból! Mikor megbántanak, ha van annyi időm s lélekjelenlétem, hogy hazáig kibírjam, ott üvöltök hosszan, akár a pusztai farkas, vagy a hegyi medve, de díszpárnák közé temetve a fejem. Addig ütöm a matracot, amíg nem érzem, hogy az utolsó cseppig el nem párolgott belőlem az a rossz, amit kiváltott bennem a támadás. Ha erre nincs lehetőségem, kifutok a szabadba, s csak arra vigyázok, ne legyen húszméteres körzetben körülöttem  senki, hogy meg ne ijedjen, mikor a néptelen utcán tagolatlan, üvöltő hangokat adok ki. Ez ártalmatlanabb botrány, mint a gyomorfekély. Mi, emberek olyan angyal-jelöltek vagyunk, akik dühösek is tudnak lenni. Nem baj az. De ha észnél vagy  indulatod habját gyorsan lesöpröd, az erejét pedig a munkádba öntőd. És az ölelésedbe. Amennyiben képes vagy erre, máris többet tudsz egy angyalnál. S ha időnként mégis elbuksz, jusson eszedbe, hogy csak ember vagy te is. Éppúgy, mint aki megbántott. Bukásainkban félelmetesen egymásra hasonlítunk, és csak győzelmeinkben emlékeztetünk jövendő önmagunkra.

/Kornis Mihály/

Téli strand

Akár egy téli strand,
olyan a költő íróasztala.
Fiókjai beragadtak a fagytól,
jégcsap lóg róluk, zúzmara.

A lélek fagyott meg egy régi-régi esten,
s akár egy téli strand, úgy maradt:
van mászóka, csúszda, libikóka is van,
ha hozzányúlsz, kezed odatapad.

Más természet ez, nincs négy évszak:
a tél életre szól, a jég mindent beborít.
Befagyott fiókok közt matatott az elme,
mikor a költő a téli strandról írt.

/Szántó T. Gábor/

Keringek körülötted.

Nem merem leírni, hogy elmegyek,
erdős patakpart a szemöldököd
kis rándulása, ahogy nézel utánam.
Nem téma, hogy levegőért kapkodok,
vándorló homokdűne a lélegzeted,
ahogy távvezérled a szuszogásom.
Nem szólok, hogy nem találom a féket,
légzsákom vagy nekem, nagy csattanás
lesz majd, beléd szorul az arcom.
Mozgok a hátadon, mert árapály vagy,
besodorsz egészen a városig,
aztán engedsz ki, tengerekre messze.

/Nádasdy Ádám/

Elszánt legyek

Elszánt legyek, az nem visel meg úgy.
Még mást is mondott, elég sokat
beszélt, sokkal többet, mint amennyit
szokott. Hogy miket, arra már nem
emlékszem. Vagy nem nagyon. Valami
különbségről, ezt többször használta,
ezt a szót, most úgy tűnik, mintha
egy ideig csak ezt hajtogatná,
azt hajtogatta volna, különbség
különbség, csak hogy ne legyen csönd.
Aztán abbahagyta és hallgatott.
Hallgat én meg nem néztem oda. Hogy
hová nézett közben? Mit nézünk és
mi hallható? Végül pedig még azt
mondta, valaminek a végén, két
csönd közé, hogy minden árva percben
lehet egy kevés erőt gyűjteni,
és hogy én erre szánjam el magam.
A hangjára nem emlékszem. Vagyis
emlékszem egy hangra, de hogy mély-e
vagy magas, vagy milyen, azt nem tudom.
Soha nem is tudtam. Kiment az
ajtón, nem is intett. Ott ültem
tovább. Még sokáig vártam. Megittam
a maradék bort. Tíz évig. Vagyis tíz
éve. Az ajtót nem csukta be.
Este volt, bámultam ki a résen.

/Kukorelly Endre/

Játszom

Csámcsogok, habzsolok, nyalakodok,

Mellettem elférsz

Domos fölpattant, húzta magával, Éva föl sem fogta, mi történik, már az udvaron voltak, és Domos belehempergette a hóba. Éva sikított, nevetett és sírt, marta, égette a hó, forró volt, rémületesen forró, Domos megölelte és legurultak a füvön. Többen olléztak, tapsoltak, két pár utánuk gurult, és mire leértek a lanka aljára, már Éva is élvezte. Belülről forró volt, kívülről a hideg marta. Domos a szemébe nézett, megállt, és egészen finoman, az ajkát épphogy hozzáérintve, megcsókolta. Nem tudta, miért, de ekkor jutott eszébe, hogy nem is tud Domosról semmit. Sohasem kérdezte a vidéki életéről, annyira sem, hogy azt sem tudja… Ez a férfi talán nős! Eddig meg sem fordult a fejében. Gyöngéd, finom, féltő volt az a csók, akarta még, többet akart, csak ízelítőt kapott, de ő repetát is kívánt volna, és ettől beugrott neki, hogy Domos minden második hétvégén hazamegy, a falujába, és talán ezért. Kibírta, még órákig nem kérdezett rá. Olyan boldogok voltak, el tudta felejteni. Visszaültek a szaunába, most még többen, a gazda tölgyhasábokat dobott a tűzre, a kályha tetején átforrósodtak az Adriáról hozott kövek, a nőknek a férfiak ölébe kellett ülni, nem volt se kényelmes, se praktikus, égették egymást, összeizzadtak, de Éva élvezte, hogy ömlik róluk a víz, hogy elkeveredik az izzadtságuk. Másodszorra ő rántotta ki Domost, majdnem elestek, megcsúszott a férfi suta lába, túl nagy lett a lendület, csúsztak, hempergőztek lefelé, szállt a porhó, habzott. Éva olyan boldog volt, mint utoljára kislánykorában, amikor az apukája dobálta, és ő kacagott a levegőben. Ekkor érezte meg, hogy mindig ül valami szomorúság a lelkén, nyomja, szorítja valami, és ez Domossal elmúlt: könnyű lesz, légies. Megcsókolta ő is. Hazafelé, mikor leértek a hegyről, ömlött a könny az arcán, a féltékenység fölnagyította az érzelmeket, magának van felesége, ugye, kérdezte egészen halkan, és annyira magához szorította, mintha nem láthatná többé.

/Grecsó Krisztián/

Narancs és szaloncukor

A mai napon a hajléktalanok narancsot és szaloncukrot vihettek haza – lelkesedik be a karácsonyira csinosított képernyőn a tévébemondó, és az ember először még csak nem is arra gondol, hogy az új idők egyik új megasztárjának, a színészeknél is népszerűbb műsorvezetőnek, a szövegét megíró valakit semmilyen tévé közelébe nem szabadna engedni, hanem egyszerűen elröhögi magát. A helyzet ugyanis annyira idétlen, profán gyomorcsikaró és bután tragikus, hogy nevetni kell rajta. A jópofizó humorból ugyanis lassan elege lesz mindenkinek, aki némi önérzettel kínlódik a planétás játéknak ezen a térfelén .

Elolvasom »